Szeretném megosztani veletek néhány gyermekkori élményemet.

Szüleim egyszerű, de becsületes falusi emberek, földművesek voltak. Korán keltek, és tették a ház körüli munkát. Kisgyermek voltam, iskolába sem jártam még. Amikor felébredtem, és felkeltem, felugrottam egy stokedlira vagy egy még vetetlen ágyra, és elkiáltottam magam: „Prédikaszó, jók legyetek!” Egymondatos, de tömör igehirdetés volt ez.

Szüleim a nyári napokon elmentek messze, a falutól négy-öt kilométerre is dolgozni a cseri földekre, engem otthon hagytak. A ház kulcsát magukkal vitték, engem pedig kizártak. (A sok kéregető miatt ugyanis nem merték rám bízni.) Később, amikor már iskolába jártam, és tudtam olvasni, én csak annyit kértem, hogy a családi Bibliát kivihessem magammal. A hosszú kertünkben föl-alá sétálva, ahol kinyitottam a Szentírást, és ráakadt a szemem egy arany igére, arról kapásból prédikálni kezdtem öt, tíz vagy éppen tizenöt percig. A körülöttem levő fákon a vadgalambok turbékoltak. Nagy örömöm telt ebben. Arra nem is emlékszem, hogy ettem-e… Éhes sem voltam, Isten igéje annyira betöltötte és megelégítette testemet, lelkemet.

Később, amikor 6. osztályos voltam, már tudatosan befogadtam az Úr Jézust a szívembe. Emlékszem, örömömben egy nagyot ugrottam kint a hálószobám melletti ablak alatt. 

Az áhítat itt folytatódik.